Vendée Globe  

A fény a világ végén – Vendée Globe website publikáció nyomán

Miután körbevitorlázták az Antarktiszt, a Vendée Globe versenyzői a Horn-fokot kerülik meg, majd pár mérfölddel később Patagónia és Staten Island csúcsánál haladnak el, miközben a híres világítótorony pislog rájuk a világ végén.

Nem messze a Horn-foktól egy másik sziget húzódik Tierra del Tuego-tól nyugatra: Ez a Staten Island.

Miközben a Horn-fok pusztán egy csupasz szikla, a világ végén található sziget nem ok nélkül kapta a nevét. A hegyes vidék legmagasabb pontja 800 méter miközben összesen 125 tó színesíti a tájat. Egy hónapból 25 nap csapadékos, a folyamatos eső, vagy még inkább hó mellett a dús növényzeten általában meglehetősen durva széllökések söpörnek végig. Az időjárás folyamatosan ködös, és amikor néha elő is bújik a nap, csak nagyon ritkán emelkedik a hőmérséklet 5 fok fölé. De elég a földrajz órából, ugyanis a szigetnek van egy érdekes története is.

Egy másik Robinson Crusoe

Volt egyszer egy kicsit őrült ember, aki inkább a saját álmaiban hitt, mint az okos, de egyben unalmas tanácsokban. Egy nap épp ezen a vidéken vitorlázott barátaival, amikor megpillantva a szigetet elhatározta, hogy körbenéz egy kicsit parton – Staten Island-en. Elintegette a barátait, amint eltávolodtak egy kicsit a szigettől, majd zsebre dugott kézzel elindult felfedezni a környéket. André közben teljesen nyugodt volt, eszébe sem jutott, hogy az egymáshoz rendkívül hasonlító sziklák között el is lehet tévedni. Pár órával később aztán felismerte, hogy fogalma sincs, merre jár. Végül négy nap didergést követően találta csak meg ismét barátait. Közben éhezett, mezítláb közlekedett, és teljesen kimerült a vad sziget fogságában.

Ennek ellenére valahogy mégis beleszeretett a szigetbe és nem érdekelte a durva szenvedés, amit át kellett itt élnie.  Úgy érezte, a természetet a maga legvadabb valójában fedezte fel itt. Semmi nyomát nem találta civilizációnak a szigeten. Egy évvel később, 1995 decemberében, miután La Rochelle-i kertjében megtanulta, hogy kell használni az íjat és a nyílvesszőt, André, becenevén Yul visszatért, hogy ezúttal három hónapot töltsön el egyedül a szigeten, a világ végén. Vitt magával egy sátrat, íjat, nyílvesszőket, és úgy tervezte, hogy vadászni és horgászni fog három hónapig, a déli nyárban.

El kellett viselnie a hideget, az esőt és a szeles időjárást. A ruhái folyamatosan átáztak, mert nem talált megfelelően egyenes, száraz helyet a sátra felállításához. Végül, mint egy medve, egy kis barlangban húzta meg magát. Ott azonban elsősorban a saját maga által csiholt tűz miatt folyamatosan füst volt, ablak természetesen nem állt rendelkezésre. Ezért aztán faágakból épített egy menedékhelyet magának. Itt legalább meg tudott száradni és még levegőt is kapott rendesen… A szél gyakorlatilag folyamatosan dobálta, ami elég aggasztó volt kezdetben, de idővel hozzászokott. Később a sátrát is elvesztette egy nagy viharban. Egy nap, amint a sziget keleti csücskénél bóklászott, felfedezett egy fából készült, romos világítótorony épületet. Amint visszatért Franciaországba elhatározta, hogy mindent megtesz a világítótorony újjáépítéséért, és ki is túzta magának, hogy 2000-ben ismét fény fog gyúlni a sötét délen. Elég furcsán hangzott az ötlete, de végül egyre többen felfigyeltek rá, amint kezdett terjedni a híre.

Világítótorony Tierra del Fuego-ban

Ez az 1884-ban az argentinok által épített világítótorony teljesen máshogy nézett ki, mint a megszokottak. 70 méterre a tengerszint felett egy nyolcszög alakú, 6,5 méter magas és 11 méter széles, csúcsos épületet húztak fel. A tengerre néző homlokzata mögött összesen hét, repceolajjal működő lámpa működött. A fénysugaruk 93 fokos szögben, az óriási lencséknek köszönhetően akár 15 mérföldről is láthatóak voltak. A megnyerő építmény összesen két helyiségből állt: az ott élő három felügyelő lakószobájából és az ellátást biztosító készletek tárolására szolgáló kamrából. A hetekre magukra hagyott emberek feladat volt, hogy az időjárástól függetlenül gondoskodjanak a folyamatos világításról. A hét lámpa egyesével naponta egy kiló olajat fogyasztott.

Hasznossága ellenére 1902-ben elhagyták a világítótornyot. A távoli sziget ötlete és a három ember beszámolója inspirálta Verne Gyulát, hogy megírja a „Világítótorony a világ végén’ című novelláját. A könyv megjelenésével egy időben, 1905-ben hunyt el Verne és zárta be kapuit a világítótorony is. 96 évvel később a könyv és a sziget története által elvarázsolva, a segítő barátok adta energiával eltelve, némi anyagi segítséggel és Argentína kormányának támogatásával André nem is annyira őrült álma valóra vált: a Világítótorony a világ végén újraépült.

Így 1998. február 28. óta a világ végén található sziget ismét rápislog az arra járó hajósokra. Ha valami rendkívülit akar látni, akkor keresse fel La Rochelle városát Franciaország Atlanti-óceáni partján, és meg fogja találni a Világítótorony a világ végén mását, amely 2000 óta szintén működik, mutatja az utat a hajósok számára.

Vendée Globe publikáció nyomán összeállította: Mérei Tamás