“… a barátságunk lett a féltve őrzött eredménye annak, hogy ezen a néhány négyzetméteren együtt izzadtunk, véreztünk és káromkodtunk ennyi időn át.”

Conrad naplójának magyar átirata

északi szélesség 39 fok 57 perc, keleti hosszúság 1 fok 11 perc, 100 mérföldön belül a céltól

Gyakran kérdeztem magamtól, miért veszek részt ilyen versenyen, amikor előre tudom, hogy ez hideg, vizes és kényelmetlen lesz. Miközben nincsen különlegesebb versenypálya a földkerülőnél, a motivációt most már nem az adja, hogy megkerüljük a Földet. Azt már megtette Magellan három éves expedíciója 1522-ben, és ma pedig bárki által megtehető 48 óra alatt egy hitelkártyával, feltéve ha a gyomra bírja a repülőgépi kaját. Vajon értelmetlen az egész út ha a végén ugyanoda érkezünk? Nem, ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy Lewis Hamilton csak körözgetett vasárnap délután.

Ehelyett az anyatermészet engedelmét kérjük, hogy keresztülmehessünk legvadabb birodalmán, hogy próbára tegyük bátorságunkat a legdühösebb viharokkal szemben, és türelmünket a leggyötrelmesebb szélcsendekben. Leginkább pedig ez egy kihívás és egy lehetőség a személyes növekedésre. Elvágva a napi rutintól, és a külső támogató rendszerektől, amikre támaszkodni szoktunk, ez egy szélsőséges lehetőség képességeim finomítására, és arra, hogy kitoljam az érzelmi képességeim, találékonyságom, rugalmasságom, és fizikai állóképességem határait.

A legfontosabb, azt hiszem, hogy az e versenyen állandóan felmerülő legkülönfélébb kihívások megoldásával jobb emberré válok. Néhány hónapon belül megnősülök, és a verseny érdekes gondolatokat ébresztett bennem erről a jeles eseményről. A kapcsolatokat gyakran hasonlítják ahhoz, amikor egy hajóban vagyunk valaki mással, mivel hogyan lehetne jobban gyakorolni a türelmet és együttérzést, mint összezárva két erős akaratú egyént egy kis térben és ott rázni őket le és fel! Azzal, hogy megtanulok csapatként együttműködni egy olyan valakivel, akit korábban egyáltalán nem ismertem, egészen biztosan sokkal türelmesebb férj tudok majd lenni. Nándorral többen mentünk keresztül az elmúlt hónapokban, mint a legtöbb kapcsolatban mások évek alatt, és a csapatunk, a barátságunk lett a féltve őrzött eredménye annak, hogy ezen a néhány négyzetméteren együtt izzadtunk, véreztünk és káromkodtunk ennyi időn át.

Noha már várjuk, hogy Barcelona feltűnjön előttünk a horizonton, az óceáni vitorlázásnak ez a fajtája túlnyomórészt francia sport marad, és ezzel egy másik nagyszerű francia sportot találtunk a saját teljesítményünk legjobb megítéléséhez. Minden nyáron rikító öltözetű kerékpárosok izzadják végig az utat a napraforgó földeken és a hegyeken át a Tour de France alkalmával, hajszolva a sárga trikót. Három hét vesződsége után a győztes a hírnév és dicsőség fényében fürdőzik a Champs Elysses-n, de külön elismerésben részesül az utolsó helyezett kerékpáros is. Ez a bátor karakter a „vörös lámpás” elnevezést kapta a vonatok utolsó vagonjára kilógatott vörös fény után. A „vörös lámpás” homályban küzd napról-napra a célba jutásért, de merész erőfeszítését felismeri a közönség, mivel, miközben ő az utolsó az úton, rengetegen mások már kiálltak és hazamentek ahelyett, hogy a helyében járjanak.

Ez a helyzet velünk is. Utolsó vízen lévő versenyzőként közelítünk a célhoz, de a nyolc elrajtolt hajóból hetedikként érünk majd oda, és nagyon kevés választott el bennünket többször is, hogy feladjuk a versenyt. Több más csapat is rajthoz szeretett volna állni, de nem sikerült nekik, úgyhogy azt hiszem, azzal, hogy mi körbementünk ezen a pályán, büszkék lehetünk magunkra. Remélem, hogy Nándor és én versenytársakként vitorlázhatunk majd a következő Vendee Globe-on, és a „vörös lámpásként” gyűjtött tapasztalataink lehetővé teszik, hogy a jövőben a sárga trikóért harcolhassunk.

Köszönöm, hogy eddig is követtétek a történetünket, öröm volt megosztani a kalandjainkat veletek, és várom a következő alkalmat.