Napló, utolsó rész.

04 20, 08 30, UT, reggel,

Vágyam, és a realitás szerint is, ez az utolsó nap a tengeren, ezen az úton. Ugyan már tegnap óta nem az fúj, ami elő van írva neki, de azért valamivel csobogtunk az idő egy részében, és közelítjük BCN-t. Jelen pillanatban van még 78 SM hátra, de talán az igaz lesz, hogy a part felé menetben fölpörög, és kicsit élénkül a szél, azzal egy szép kiflivonalban megközelíthetjük az áhított befutót.

Eldübörgött közvetlen mellettünk egy kismérető halászhajó, ment ki vadászni, a vezetője az ablakban könyökölve integetett, és most ez jólesett. Ember a közelben.
A képernyőn, előttem balra egy egész hajóraj poroszkál a partok felé. Nyilván halászhajók, de furcsa, hogy egy dupla sorban, egymás után, mint az elefántok, fogják egymás farkát. Közelebb erünk és keresem a horizonton a hajókat, de összesen egy hajót látok és semmi mást. A többi, nyilván a tenger alatt halászik, és csak néha jön föl levegőt venni.
Jött egy 5 – 7 cs-s szél DK-ről, már egy egész órája haladunk vele. Kiváncsian várom, hogy mi lesz belőle.

Valószínűleg az utolsó telefonbeszélgetésünket bonyolítottuk le BCN-el, megválaszoltuk az alapvető kérdéseket, aztán meglepetésemre átadták a kagylót ott lévő hazánk fiainak és sorban üdvözöltük egymást, csupa szívből jövő jó kívánság jött a haladással kapcsolatban. Fináczy Gyuri, Kollár Lajos, Perényi Peti és a többiek a háttérben, megható és szinte szégyenlem magam, hogy várniuk kell ránk.
Tudat alatt már hetek óta készülünk a megérkezésre, most mégis azon töröm a fejem, hogy mi is a dolgunk a befutóval kapcsolatban. Nyilván átmenni a vonalon, de vannak zászlóink molinóink, amiket fel kell tenni, és már jó előre a lelkünkre kötötték az öltözéket. Legyünk egyformában. Nekem így a végén az is fontos, hogy legyek szárazban és tisztában. Valahogy azért összehangoljuk majd.

Nagyon megéheztem, szinte eléheztem, éreztem, hogy elszáll az erő belőlem. Nem először érzem ezt, szerintem kevés kalória van a zacskókban, más, tartalmas pedig már nincs. Másfél adagot áztattam, hogy legalább a jóllakottság érzete meglegyen. Angol alapra kevés olasz gazdagítás, a végén egy spanyol barackbefőtt. Bármelyik kompótos dobozt felbontom, a végén, mikor kiiszom a levét a bádogdoboznak, mindnek, halszaga van. Nehéz rá értelmes magyarázatot adni, talán halkonzervek voltak előző életükben.
Már nagyon régen, hetekkel ezelőtt elhatároztam, ha megérkezünk, letérdelek és elmondok egy imát az Úrnak, megköszönni, hogy hazasegített bennünket és a hajót. Ez most fontos nekem, úgy érzem így helyes, ennek megfelelően kezdtem visszahozni emlékezetembe legalább a „Mi Atyánk”-ot. Első áldoztam, bérmálkoztam annak idején, de az már régen volt és csak ritka látogatója vagyok a templomnak, bár fontosnak tartom. Gyakorlásképpen, naponta legalább háromszor elmondtam magamban, és meglepetésemre jólesett.

Ez a nap mindenképpen az érzelmekről szól, vagy így, vagy úgy. Amikor délután jó szél fújt, bíztató sebességgel haladtunk a cél felé, akkor mindketten az egekbe lelkesek voltunk. Megfürödtünk, C megborotválkozott, kitakarítottuk a hajót, rendet raktunk, ünneplőbe öltözött a lelkünk. Úgy nézett ki, hogy még világosban befutunk.
Aztán gyengült a szél, és egy idő után világossá vált, hogy a gyors befutásból nem lesz semmi, úgy szállt el a jókedve mindegyikőnknek. C egyenesen dühöng, nem lehet hozzá szólni, vége lett a világnak. Velem sem lehet madarat fogatni, talán még életemben így nem vártam egy út végét, és most ez odébb tolódott bizonytalan időre.
Ha hiszek az előrejelzésnek, akkor valamikor éjszaka várható némi parti bríz, de nem nagyon hiszek benne. Most a teljesen legyengült déliben hauzolgatunk, éppen a parti csapást húzzuk, de ilyen gyenge szélben csak keveset hoz a konyhára, nagyon hegyesek a szögek. Még 15 SM van hátra.Fejünk fölött húznak a repülőgépek, már a barcelonai reptér kifutójának magasságában vagyunk.

Ma reggel fogyott ki a méz és a kávé. Van még 1 szelet ropogós kenyérpótlóm, amit azért hagytam meg, hogy megkóstoltassam a gyerekeimmel. Tanulságos, hogy milyen termékeket lehet megszokni, ha nincs más, vagyis semmi más nincs. (Lehet, hogy a jövő emberének ez, vagy ilyesmi lesz a tápláléka.) Ha összekotrunk minden megehető terméket a hajóban, akkor lenne még szűkösen négy napra mit ennünk. Nem estünk túlzásokba a készlet összerakásánál.

Telefonon beszéltem Irénnel, a parton nagy a társaság és jó hangulat, mi hiányzunk onnan egyedül, de nem sokáig. Azért ezen a maradék 12 SM-en úrrá leszünk valahogy. Volt, amikor 40 perc alatt mentünk ennyit.
Éjszaka,
Feltűnt, hogy a reptéren megfordították a berepülések irányát, a korábbi É-i irány helyett egy ideje D-ről szállnak le a gépek, ez légmozgásban biztosan jelent valamit, ezért kihauzoltam a part felé. Csobogtunk egy órát, mikor a csöndes szellőnk DNy-nak fordult és kicsit élénkült.

Van előttünk még egy tiltott zóna (TSS), az ipari kikötő előtti manőverező térség, azt ki kell kerülnünk és néhány mérfölddel mögötte ott van a célvonal. Hauzolás, a 6 -10 cs-ra frissült szélben, ugyan negatívon, de muszáj addig kifelé menni, míg a végső csapáson a TSS-en kívül rámehetünk a vonalra. Előttünk tömegével horgonyoznak hatalmas hajók, tankerek, turista szörnyetegek, nagyon kivilágított, teljes merülésű gázszállító hajó és azonosíthatatlan objektumok, de fordul további 10°-ot a szél és nem kell bemenni közéjük, ráhauzolunk a végső irányra. Épp a TSS mellet haladunk, immár 10 cs-s sebességgel, mikor megjelenik az első motoros, ami mellénk kanyarodik, szemünkbe vág a reflektorfény a fülünkbe a hurrá, hozzánk, nekünk jöttek. Integetés, hujákolás, indián tánc, aztán sorban jönnek a motorosok, míg végül egy egész flotta vágtat mellettünk, mostanra 13 cs-val a cél felé. Már semmi nem állhat közénk, 22:59:40 UTC -kor (00:59:40 CET) átsuhanunk a vonalon, megcsináltuk, egyben itt vagyunk!

Mire felsodorjuk a C0-t, addigra benépesül a fedélzet. Elsőnek Perényi Peti és Bagyó Geri, aztán Clara, C menyasszonya, és jön a családom, Irén, Anna, Lili, BWE operatőr, riporter, János meg a város, már fogalmam sincs, kikkel ölelkezem, nem férünk hozzá a kormányrúdhoz. Petiék leengedik a nagyvitorlát, elindítom a motort, lassan pöfögünk a kikötő felé.

Az érzelmek vihara lassan csöndesedik, először én ülök a kamera előtt, aztán C, mesélünk Andi Robertson-nak az egy és sérthetetlen riporternek, akivel az elmúlt hónapokban végig tartottuk a kapcsolatot.

Még a kikötő sötét vizein csoszogunk befelé, mikor elszökök a tömegből, előremegyek az orrfedélzetre és a sötétben letérdelve elmondom imámat, hálámat és köszönetemet az Úrnak. Megjöttünk.

photo©Erdélyi Gábor: